Hétvégi nagybevásárlás a városszéli hipermarketben. Első utam a díszhaleleségekhez vezetett, mivel az akvarisztikába nem jutottam el a héten. Az alsó szféra uszonyos urainak kerestem olyan tápot, ami még azelőtt lesüllyed a talajra, hogy a pufók, éhenkórász márnák észbe kapnának, s beszippantanák a többiek fejadagját is. Etetéskor még a legbékésebb üvegharcsák is mohó, vadul cikázó fenevadakká tudnak változni. Borzasztó jópofák. 

   Szeretem a halakat. Szeretem a közeget is, amelyben élnek. Olyan faluban nőttem fel, melyet egy kisebb folyó, a Hernád szel ketté. A kertünk és a nagyszülők kertje alatt is ott kanyarog lomhán, partján bocik legelnek, vizét pecások és halászok ütik, téli jegén gyerekek korcsolyáznak, a tikkasztó nyári hőségben azonban már nem sokaknak támad kedve fürdőzéshez az egyre szennyezettebbé váló vizében.

   Bezzeg, amikor én még kislány voltam! Minden szabad percünket a parton töltöttük, sokszor annyira belefeledkezve a számtalan kalandba, hogy arra eszméltünk, ránk sötétedett. A bátyám kisiskolás kora óra a halfogás bűvöletében él, szenvedélyét édesapámra is átragasztotta, és zsákmányban nem volt hiány. Anyu nem győzte rántani, sütni, hallevesnek megfőzni. Én meg ettem szófogadóan, mert a „hal nagyon egészséges”. Egy-két kisebb riadalmon kívül, amit a fogínybe szúródó vagy a torkon megakadó sunyi szálka okozott, örök barátságot kötöttem a halakkal. Időben bárkit lekörözök azóta is, ha – természetesen filézetlen – hal betermeléséről van szó. Kihívhattok versenyre! 

   Innen ered hát rajongásom, és visszatérve a bevásárláshoz, megálltam a halas pult előtt, jégágyon feküdtek kiterítve sorban a megtisztított törzsek, szeletek, fejek és gerincek. Afrikai harcsa, lazac, cápaharcsa (pangasius), makréla, csuka, ponty, pisztráng. Egyik gusztább, mint a másik. Egyik drágább, mint a másik. A páromra sandítottam, és egyszerre mondtuk: „Na, majd karácsonyra!” Otthon előbányásztam a fagyasztóból egy előre kiporciózott, szeletelt pontyot, amit még a szüleimtől hoztam a legutolsó látogatásunkkor. A tesóm fogta, pucolta nagy szakértelemmel, amiért nem győzök elég hálás lenni.

   A ponty Európa majdnem minden vizében megtalálható az északi szélesség 60. fokáig. Amíg azonban mi, magyarok megbecsüljük a pontyot, addig számos más nemzet söpredékhalként tekint rá, a legszebb példányokból is tonnaszámra gyártják az állateledelt, és a trágyát. A ponty, a keszeg és más édesvízi halak túl zsírosak nekik, úgy tekintenek rájuk, mint a sertésekre, amik mindent megesznek. Ha nekünk lenne tengerünk, úgymint a finnyáskodó hollandoknak vagy franciáknak, bizonyára mi is szívesebben lakmároznánk a kemény húsú, zamatos tengeri halakat.

   Van viszont számos folyónk és tavunk, tele finom halacskával, becsüljük meg, és húzzunk bele, mert európai viszonylatban igencsak szerény az egy főre jutó éves halfogyasztásunk. A halhús tele van fehérjével, A- és D-vitaminnal. A telítetlen zsírsavak pedig segítik az idegműködést, a hormontermelést, szabályozzák a koleszterinszintet, hozzájárulnak az immunrendszer működéséhez, a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázatának csökkentéséhez. Hajrá, hajrá, halat a magyarok tányérjába!

    Ám hogy ne csak a levegőbe beszéljek, mindjárt meg is osztok egy igen ízletes „franciás” elkészítési módot. Naná, hogy pontyra hangszerelve, csak azért se holmi puccos naphalra, tőkehalra vagy aranydurbincsra! És hogy végre a cím is értelmet nyerjen, elárulom, hogy a "carpe" nem csak a latinban bír jelentéssel, mint ahogy azt a klasszikus "carpe diem", azaz "Ragadd meg a napot!" közmondásból is ismerjük. Franciául a carpe (ejtsd: kárp) annyit tesz: PONTY. Hát ezzel játszottam egy kicsit el. És pont. 

 Beszerezni valók 4 főre :

4 szelet ponty

4 nagy burgonya

1 nagy cukkini

2 paradicsom

1 vöröshagyma

Olívaolaj

2 ek. zsemlemorzsa

1 dl tejszín

1 dl száraz fehér bor

2 gerezd fokhagyma

1 teáskanál szárított kakukkfű

1 teáskanál szárított petrezselyem

1 teáskanál bazsalikom

Csipet csípős paprika (nálunk csak „csipipaprika”), elhagyható, én szinte mindenhez teszek

Só és bors

 Így rakjuk össze:

Előmelegítjük a sütőt 180 °C-ra.

Olívaolajat öntünk egy cseréptál aljába, ne álljon centi magasan, de minden szegletbe jusson.

Meghintjük zsemlemorzsával.

Megmossuk a zöldségeket, meghámozzuk a krumplikat, kezünk ügyébe késztjük a sót, a borsot, a „csipipaprikát”. Rétegesen lerakjuk a zöldségeket.

Először egy kolompért karikázunk szép vékonyan a tepsibe, a cukkini felével, mértékkel sózzuk, jöhet a másik burgonya és az egyik paradicsom, óvatos sózás, most borsot is szórunk. Felkarikázzuk a harmadik krumplit és a maradék cukkinit, finoman sózzuk, megperdítjük a csípős paprikával, végül az utolsóként felszeletelt pityókával és a második paradicsommal zárjuk a sort. A fölső réteget sózzuk, borsozzuk.

Meglocsoljuk tejszínnel, fehérborral, alufóliával lefedjük, 20 percre betoljuk a sütőbe.

Közben felkockázunk egy szép nagy fej vöröshagymát, egy serpenyőben olajat hevítünk, s megpirítjuk rajta a hagymát. 2 perccel azelőtt, hogy lezárnánk a lángot alatta, reszeljük hozzá a fokhagymagerezdeket is, keverjük el és pirítsuk illatosra.

Fogjuk a megtisztított, leöblített halszeleteket, és minden oldalát meghintjük sóval. Ugyanígy járunk el a kakukkfűvel, a bazsalikommal és a petrezselyemmel is.

Amikor letelik a 15 perc, kihúzzuk a csőből a tepsit, a hagyma felét rászórjuk a zöldségekre, ráfektetjük a halszeleteket, amiken aztán eloszlatjuk a maradék hagymát. Visszazárjuk a fóliát, és újabb 30 percre betesszük a sütőbe.

Végül eltávolítjuk a fóliát és további 15 perc alatt készre sütjük.

Ekkorra már fenséges illatok kúsznak a konyhából a szobákba, előcsalogatva a korgó gyomrúak hadát. Ne csigázzuk őket tovább, tegyük ki az asztal közepére a tálat, üljük körbe, s fogyasszuk nagyon jó étvággyal.