A minap a kezembe került egy friss felmérés a franciák kenyérvásárlási és - evési szokásait illetően. Nagy meglepetéseket nem tartogatott, de azért akadt egy-két szám, amin megakadt a szemem. Példának okáért a megkérdezettek csupán 3%-a véli a kenyérről, hogy hizlal, a többség azonban a kiegyensúlyozott étrend elengedhetetlen kellékének tartja. Ebből eredően minden étkezéhez esznek kenyeret, csaknem 80 százalékuk ebédhez és vacsorához is fogyaszt belőle. Mindennapi kenyerüket azonban nem szerzik be akárhol, a legtöbben (66%), ha tehetik, elmennek a kedvenc pékségükig, hiszen ott olyan jól sütnek! Ezzel szemben mindössze 13 % ugrik be kenyérért a leghamarabb útjába eső boltba. Aprósüteményeket és péksüteményeket inkább hétvégén vesznek, mivel azokat szeretik a hétköznapi stressztől távol, otthonuk nyugalmában megeszegetni.

    De vajon a diós kenyér, azaz a pain aux noix miért olyan kelendő a franciák körében? Nagy sajtpusztító nemzet lévén, nem mellékes az a szempont, hogy a sajt és a dió remekül összeillenek. Ünnepnapokon gyakran kerül aszalt fügével, mazsolával, dióval, vagy mogyoróval ízesített kenyér az asztalra a sajttál mellé. A kecskesajt, a kék- és zöldpenészes sajtok, a Comté típusú (félkemény, zsíros, erős aromájú), a Laguiole (kemény, pikáns, savanykás-sós), valamint az Ossau-Iraty (krémes, vajas-diós ízű, báránytejből) sajtkülönlegességek különösen jól harmonizálnak a dió ízével. Ez utóbbi kettőt - hajh, leszakad a pípem, - nem volt még szerencsém megkóstolni, de ettől függetlenül látatlanban is hiszek a kifinomult francia ízlésnek.

    Nekünk pedig itt a Kárpát-medencében azért jó a kenyér dióval, mert véd a szívbetegségek ellen, csökkenti a koleszterinszintet, csillapítja a fejfájást és javítja a memóriát! Értékes tápanyagtartalommal bír, ugyanis tele van A-, B1-, B2- é C-vitaminnal, káliummal, foszforral és kalciummal, ezen felül nátriumot és más fémeket is tartalmaz.

Hozzávalók :

60 dkg kenyérliszt (fele lehet teljes kiőrlésű)

1 evőkanál nádcukor

Kb 3 dl langyos víz

1 ½ kávéskanál só

6 dkg vaj

2 dkg friss élesztő

1 nagy marék aprított dióbél, kb. 15-18 dkg

Minden hozzávaló legyen szobahőmérsékletű!

Elkészítés:

1. A vajat tegyük serpenyőbe, melegítsük addig, amíg elolvad és elkezd barnulni. Húzzuk le a tűzről.

2. Keverjük össze a liszteket, a cukrot és a sót, majd nyomjunk egy mélyedést a közepébe. Vegyük a langyos víz felét, keverjük krémesre az élesztővel, majd öntsük a mélyedésbe.

3. Öntsük a lehűlt vajat is a liszt közepébe a vízhez, ujjunkkal keverjük össze a folyadékokat, majd apránként dolgozzuk bele a lisztet.

4. Fokozatosan adagoljuk hozzá a maradék vizet. Lehet, hogy felveszi mind a 3 decit, lehet, hogy többet is, de az is lehet, hogy kevesebbre lesz szükség. Sok múlik a liszt minőségén, fajtáján is.  Annyira legyen nedves a tészta, hogy gombócot tudjunk formálni belőle anélkül, hogy a kezünkhöz ragadna.

5. Lisztezett felületen gyúrjuk 8-10 percig, minél több levegőt juttatva a tésztába. Tegyük enyhén kiolajozott tálba, fedjük le fóliával és szobahőmérsékleten hagyjuk kelni minimum 1,5 óráig. 3 óra kelés lenne az optimális.

6. Borítsuk alig lisztezett felületre, gyúrjuk át, és apránként adjuk hozzá a diót. Formázzuk meg a tésztát, tegyük lisztezett sütőlapra, takarjuk le és hagyjuk újabb 1 órát pihenni-dagadni.

7. Közben melegítsük elő a sütőt 175°C-ra. Mielőtt a cipónkat betolnánk a modern kemencébe, éles késsel ejtsünk néhány vágást a tetején. Nekem nagyon tetszik a napsugaras minta.

8. 40 percig süssük. Ha kétség gyötör, kenyerünk átsült-e, ütögessük meg az alját. Amennyiben tompa (tompán kongó) hangot ad, nyert ügyünk van. Rácsra helyezve hagyjuk kihűlni.

    Megjegyzés:  A fotón azért tűnik a súlyához képest kicsinek a kenyér, mert a második 1 órás kelesztés előtt megfeleztem a tésztát, így 2 apróbb bucit kaptam. És valamivel több diót tettem bele, mint a receptben szerepel, ezért vált el a tészta a héj alatt. Ebben az esetben is igaznak bizonyult a mondás, miszerint a kevesebb több!

    A diótörés mindig drága nagymamámat juttatja eszembe. Volt ugyanis egy tél, melynek estéit anyuval a hideg garázsban töltöttük és nagykabátba burkolózva rendületlenül törtük a diót. Volt vagy három zsákkal, ha nem négy. Nagyika kertjében ugyanis terebélyes diófák sorakoznak. Nem is nagyon maradt meg alattuk semmiféle növény, sem zöldség, sem virág: a mérgező dióavar és a napfény útjába álló sűrű lombkorona megtette pusztító hatását. De nagyi a diófákat választotta, mondván, a kert műveléséhez már úgysincs ereje. A diót még fel-felkapkodta egy-egy napsütéses délelőtt, amikor a csontok és ízületek sem fájtak annyira. Sokat meg is tört, ám jutott nekünk is bőven és nem hagyott lazsálni minket. Minden nap megkérdezte, mennyit haladtunk, és addig nem nyugodott, amíg be nem adtuk. Pedig a bő termés miatt azon az éven nagyon lent volt a dió ára, alig kaptunk érte valamit. De nem tudta volna elviselni a gondolatot, ha az a sok szép dió kárba megy. Élete példájával mutatta meg, hogyan kell megbecsülni a kicsit is, egymás mellé rakni a garast.

    Ma törtem először diót a nagymamám kertjéből úgy, hogy ő már nem él. A kéz, amivel a diót szedte, amivel oly sokat dolgozott, megpihent örökre.