Adós maradtam egy csöppnyi középkorral. Vétek lenne szó nélkül elmenni a végletesen rafinált (olykor morbid) tálalási módszerek mellett, mielőtt átnyergelnénk a reneszánsz korba.
Jelenet egy korabeli bankettből |
Az egymással ősidők óta rivalizáló vagyonosok (és hatalmasok) nagy hangsúlyt fektetett az ételek látványos tálalására, nagy divatja volt a harsány színeknek az asztalon is. A zöld színt spenótlé és a póréhagyma zöld szárrészének hozzáadásával produkálták, a sárgát sáfrány vagy tojássárgája segítségével, míg a piros festéket napraforgóból, a bíbort ricinusból és kunkorból vonták ki. A tojásfehérje ragacsosságát kihasználva arany és ezüst „flittereket” rögzítettek az ételek felszínéhez. A pármai pitét például aranylapocskákkal borított, égnek meredő csirkecombokkal szolgálták föl, ami így a megszólalásig hasonlított egy kastély tornyainak a makettjére. A műremek közül azonban a tollazatukkal együtt lenyúzott bőreikbe visszavarrt sült hattyú és páva vitték a pálmát. Csőrüket és kaparóikat (ujjas láb) természetesen itt is bearanyozták. Mivel azonban a húsuk túl inas és rágós volt, a sokkalta omlósabb, fűszerekkel ízesített lúd- és csirkeaprólékkal tömték ki a nagymadarak kaszniját.
Taillevent, alias Guillaume Tirel nevét már említettem az első részben. Ez a férfiú büszkélkedik a középkor legjelesebb francia főszakácsa címmel. Számos uralkodó konyhájában megfordult a XIV. század folyamán. Konyhai kisegítőből rögtön VI. Fülöp séfjévé avanzsált, majd II. Jó János fiához, a későbbi V. Károlyhoz került. 71 éven át ívelő karrierjének csak a halál vetett véget.
|