A kelta (latin nyelven gall) törzsek lakta Gallia bőségesen termő vidékeinek Julius Caesar sem tudott ellenállni, lakói hiába égették fel saját földjeiket, hogy a mohó hadvezért megtévesszék. Sajnálatos módon nagyon keveset tudunk a kelták és a gallok gasztronómiai kultúrájáról, hiszen az a néhány leírás, ami ránk maradt, mind római szerző tollából való, akik tudvalevőleg barbár, ebből kifolyólag megvetendő népnek tekintették a gallokat, így nem pazarolták rájuk becses tintájukat. Akad azért néhány kivétel, így Sztrabón, Posidonius és Vergilius, ez utóbbi Georgicájában mesél nekünk a gall mezőgazdaságról. Tényleg csak zárójelben: a georgikon ógörög szó eredetileg földművelésről szóló tanköltemény jelent.

 

Lássuk hát, mit ettek s ittak az oly kifinomult ízlelőbimbókkal megáldott franciák távoli ősei!

 

Hála Sztrabónnak (ókori utazó, földrajzi író), tudjuk azonban, hogy a húsféléket illetően nem voltak válogatósak, jóformán mindent megettek, amit utol tudtak érni. Szerepelt a terítéken nyúl, őz, vaddisznó, szarvas, jávorszarvas, hegyi kecske, de még medve, hód és farkas is. Hizlaltak sertést is, húsát sózással és szárítással tartósították. Különösen jártasak voltak kolbászfélék gyártásában!! Csordákban szarvasmarhát tartottak, tejüket lefejték, itták magában, vérrel keverve (brrrr), de főztek is vele és az erjesztve is előszeretettel kóstolgatták. Becsben tartották a baromfit is, tartottak csirkét, libát, tojásaikat megfőzték. Halászaik tetemes zsákmánnyal tértek vissza a folyami és tengeri portyáikról.

   Árpa, zab, köles, rozs - ezek voltak a mindennapi gabonaféléik és ismerték a kenyeret. A föníciaiaknak köszönhetően ismerték meg a kenyér- és borkészítés fortélyait. Minden mozdulatsort kézzel vagy kezdetleges, rusztikus eszközökkel hajtottak végre. Hüvelyesek közül babot, lencsét, borsót termesztettek, ezenkívül hagymát, a déli területeket olíva-és szőlőültetvények borították. A rómaiakkal, és a mediterrán medence más lakóival ellentétben, nagyon kevés olajat használtak, viszont annál több vajat és zsírt.

 

Elterjedt volt az almabor, mézbor (lásd a receptet alább), és a sör. Mivel az erjesztett alkoholos italok tartósítószer nélkül hamar romlanak, gyorsan fel kellett hörpinteni, amit ünnepeiken, mint pl. a napéjegyenlőség, meg is tettek! Legismertebb a nyári és a téli napforduló ünnepe. Nyáron tojást ajándékoztak egymásnak, télen tüzet gyújtottak a hegyoldalakon, és evéssel-ivással, tánccal múlatták kellemesen az időt. Újévkor fagyöngyöt gyűjtöttek, nagy lakomát csaptak és megajándékozták egymást.

A vendéglátásnak szent kultusza volt a galloknál: ha találkoztak valakivel, meginvitálták magukhoz ebédre vagy vacsorára. Ha elfogadták a meghívást, nem szabadott visszautasítani a koccintást a vendéglátójukkal (nahát, nincs új a nap alatt!), aki ekkor akár több nap maradásra is buzdíthatta vendégét. Természetesen nem illett visszaélni a gazda szíveslátásával.

 

A sör elődjének számító erjesztett árpalé, erdetileg cervoise (a latin "cervisia" szóból) szervesen beépült a gallok mindennapi étkezési kultúrájába. Népszerűsége részben annak volt köszönhető, hogy egészségükre nézve kevesebb kockázattal járt, mint a víz. Északon tökélyre fejlesztették a sörkészítést, és ez a tudás – a férfitársadalom nagy örömére - máig fennmaradt.
Délen a szőlőtermesztés és borkészítés csínját-bínját tökéletesítgették. Agyagamfóráik helyettesítésére megalkották az első fahordókat, ezzel lehetővé vált a sör é a bor hosszabb idejű megőrzése és szállítása.

 

Már abban az időben is voltak a bornak kritikusai. Plinius egy Marseille-ből származó fajtát, a tönkölybort említi, ami sűrűsége mellett arról volt ismert, hogy aromásabbá tételéhez fűszerekkel keverték. A szegények elsőszámú szomjoltója jobb híján a víz maradt, de személyes higiéniai célokra is használták. A puszta földön, vagy állatbőrön ülve étkeztek, később fából asztalokat, tányérokat, székeket faragtak. Edényeiket agyagból, bronzból és sárgarézből készítették.

 

Posidonius (szül. Kr. e. 135 körül, a syriai Apameából. Második hazája Rhodus volt, hol híres iskolát alapított. Még mint ifjú Athenaebe ment és ott a stoikus Panaetiust hallgatta. Mestere halála után bejárta Italiát, Hispaniát és Galliát, szerencsénkre tapasztalatait írásban is megörökítette az utókor, azaz a mi számunkra) személyes tapasztalataira alapozva még több részlettel szolgál az ókori étkezéseket illetően.

„A kelták (ugye csak a rómaiak nevezték őket galloknak a megszállást követően) a földön, esetleg szalmabálákon ülve, nagyon alacsony faasztalkáknál étkeznek. Ételük kenyér, nagyon kevés, és sok-sok főtt, sült vagy grillezett hús. Gazdagéknál a fogásokat ezüst vagy rézedényekben tálalják, a szegényeknek be kell érniük agyagból vagy fából készült tálakkal, de akadt, amit fonott kosárban szervíroztak. Mindenki vesz egy jókora darabot, persze kézzel, amit harapva-tépve fogyaszt el. A túl kemény vagy nagy falatot pedig elvágják késükkel, amit kardhüvelyükhöz rögzített tokban hordanak. A környező folyókból és a hazájukat övező két tengerből származó halakat köménnyel és ecettel ízesítik, az olaj ritkaságszámba megy. Köményt szinte minden italukhoz kevernek. Amikor kicsit többen gyűlnek össze, félkörben telepszenek le, melynek a közepén a tiszteletbeli helyet a legtiszteletreméltóbb, legrangosabb foglalja el. Mellette ül a ház ura, majd sorban a többi vendég rangjuk és méltóságuk szerint. Mögöttük a hozzájuk tartozó katonák sorakoznak, kezükben pajzs. Elöl pedig lándzsások ülnek. Ugyanolyan bánásmód jár nekik, mint uraiknak. A gazdagok itala a bor, amit Itáliából vagy Marseille környékéről hoznak. Egy szolga, mindkét kezében borral teli, edényhez hasonlító agyag- vagy ezüstkorsóval jár körbe, amiből mindenki vesz. Egyszerre keveset isznak, de gyakran és mindig tisztán. Egy régi szokást követve előfordul, hogy vérfürdőbe torkollik az étkezés. Aki állítása szerint a legbátrabb a jelenlévők között, jutalma egy jókora darab hús. Azonban, ha valaki más is pályázik erre a címre, ki kell állnia, és a két rivális addig harcol egymással, amíg egyikük holtan össze nem rogy.”

A római birodalom bukása után nagy népvándorlások következtek; a gall-római hagyományok és a barbár népszokások keveredéséből születik meg az új korszak, a középkor konyhája.

 

Gall mézbor receptje:

 

1. Amikor kitör a kánikula és tartósan száraz idő ígérkezik, menjünk le a patakhoz és merítsünk bőven a forrásvízből;

2. 3 korsó vízhez adjunk 1 korsó nyers mézet;

3. A vizes-mézes elegyet tegyük edényekbe és kevertessük kisgyermekekkel 5 órán keresztül;

4. Hagyjuk szabad ég alatt pihenni 40 nap és 40 éjszaka.

 

 

Címkék: konyhatörténet

A bejegyzés trackback címe:

https://frankogasztro.blog.hu/api/trackback/id/tr564673852

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Expatblog 2012.07.25. 23:38:02

Nagyon érdekes! Javasolnám, hogy egy posztba csak egy témát tegyél, könnyebb úgy megemészteni :-).

Jó volna tudni, hogy a gallok mennyire voltak jelen Pannóniában, lehetett-e közvetve hatásuk a magyar konyhára?

Érdekelne a te véleményed is egy-egy ételről, italról. Készítettél már mézbort? Az öt órán át kavargató kisgyereket talán ki lehetne váltani a turmixgéppel :-).

Hajrá, nagyon tartalmas a blogod!

Szalánczi Viktória 2012.07.29. 22:01:30

@Expatblog: Köszönöm a javaslataidat, a kérdéseketés a biztatást!
Néhány dunai kelta törzs, pl. bójok előfordultak a hajdani Pannónia területén, de mire a római hódításra sor került a térségben, nyomuk sem maradt. Az i.e. VII. sz.-ban alakult ki a kelták egyik törzséből a gall nép, akik Bretagne-ban telepedtek le. Nincs tudomásom arról hogy közvetlen / közvetett hatásuk lett volna a magyar konyhára.
A mézbor receptjét csupán az érdekessége miatt tettem be, a kiskorúak foglalkoztatását a törvény szigorúan bünteti! A turmixgép helyett a kenyérsütőgép lekvárkészítő programját preferálnám! :-D
süti beállítások módosítása